Ismerős csuka

Egyszer a dunai csukák között személyes ismerősöm akadt. Hosszú időn át figyeltem a komát. Pontosan ismertem lakosztályát, megcsodáltam néhányszor ravasz, hatalmas pofáját. Valószínű ő is láthatott belőlem valamit, mert hol önszántából, hol a közreműködésemmel, többször is felemelkedett a víz felszínére.

0

Első ízben egy csendes téli napon találkoztunk. Azon a helyen csak egyik horgonysúlyomat eresztettem a fenékre, amolyan nézelődésképpen. A felszín alatt jól láttam, V alakzatban két comb vastagságú fa indult a partról befelé. Ettől jobbra és balra is ágak meredeztek a víz alatt. Jó kis tanyának látszott, bár alul rendesen iszaposodott már. Hirtelen jött ötlettel az egyik óriás snecimet a hátuszony alatt megtűztem. Kősüllőző összeállításommal a két vastag fa közti, asztalnyi helyen, nagyon lassan süllyeszteni kezdtem lefelé. Körülbelül 1 méter után éreztem, akadóra értem a horoggal. Sikerült visszaemelnem. Kissé oldal irányba újra próbálkoztam. Ismét süllyesztési manőverbe kezdtem. Egészen lassan haladtam lefelé. Sikeresen fenékre eresztettem a verdeső kishalat.

Óvatosan felemeltem onnét egy-két arasznyit. Az akadósabb rész felé szerettem volna közelíteni vele. Ám nem volt rá szükség. Hatalmas rándulás, döccentés a zsinóron, sőt a spiccen is. Nagyon váratlanul ért a kapás. A bot süllyesztésével adagolnám a zsinórt, de nem kér többet. Sőt a második, erőszakos tuszkolás megszakad, habkönnyűvé válik a horgászbot, semmi kapcsolatom nincs a hallal. Azonnal belém hasít a felismerés: „leharapta” horgostól csalimat a támadó. Óvatosan megemelem, majd felorsózom a pálca-ólmocskát, mert csak ennyi maradt.

2

Hamarosan- ezúttal jóval nagyobb horogra- ismét élő sneci kerül. Az előző kapás helyén fektetem rá a kishalat a vízre. Elégedetten nézegetem amint verdesve, lassan elmerül. Már tudom milyen mélyen van a fenék, nem engedem teljesen talajra a csalit. Megtartom kissé felette, emelgetem, meg-meglibbentem. Ekkor ér az újabb roham. Durr, vág rá hatalmasat, csaknem métereset nyom a spiccen azonnal. Persze ezt a nyomást követem a bottal, nehogy gyanús legyen neki a dolog. A húzást erős rángásféle mozdulat követi, majd csend. Érzem azonban, súlya van a szerelésnek. Szinte vibrál a bot kezemben. Finoman összeszedem a zsinórt és önmagam, aztán határozottan behúzok. A súly hatalmas, a bot perece görbül és megnyikkan a fék. A hal viszont semmit nem emelkedik. Már-már akadót gondolnék, mire visszatelefonál egy mély nyomásfélével. Amennyire bírja az összeállítás, úgy húzom fölfelé és meg is pillantom a halat. A V alakú ágak közt jelenik meg egy irdatlan méretű „krokodilus”. Méteres, hihetetlen vastagságú, hatalmas fejű csukaóriás néz velem farkasszemet. Még hozzá hasonlót sem fogtam soha. Csaknem felszínig tudom emelni. Az egész jelenet egy másodperc. Úgy gondolom, gyorsan el kell vonszolni valahogy a hatalmas halat a sűrűből, mielőtt észhez térne. Ő viszont másként látja a dolgot. A szemébe vágódó fénytől vagy talán az erőtől ami belékapaszkodott, alaposan megriadt. Sajnos nem a felszínen rohant el rémületében. Először egy bukófordulót mutatott be.

1

A V alakú fa egyik szára alá vágódva iramodott a folyó felé, párhuzamosan a kőgáttal. Bárhogy is manővereztem, a zsinór megtört a faderékon, nem tudtam sehogy sem elemelni onnan. Talán meg is szorult valami hasadékban, beékelődhetett valahova. Egyre csak puhítottam a féket, ne súrlódjék olyan erősen damilom a fák közt. Hiábavaló volt az ügyeskedésem, egyszerre csak vége szakadt a húzásnak. Előttem néhány méterre a fa dereka alatt vágta el valami a zsinórt.

Néhány nap múlva ismét arrafelé bóklásztam. Naná, hogy megnéztem a csukámat is. Jócskán apadt a víz találkozásunk óta. Kilátszottak a V betű szárai, sőt az alatta lévő ágas-bogas akadó teteje is előkandikált. Csendesen közelítettem meg a helyet. A mélység csupán bő méteres lehetett. Erős vörösszárnyúval próbálkoztam ezúttal. Jó darabig tartogattam az akadó mellett, de nem történt semmi. Elköltözött, gondoltam és abbahagytam a kísérletezést. Indulás előtt teljesen ráálltam a fára, hogy alaposan szemügyre vehessem.

10

Mikor csónakom odakoccant a kiálló ághoz, hatalmas örvénylés keletkezett. Alig hittem a szememnek. Mégis itt volt az öreg. Közvetlen a felszín alatt lévő ágak takarásában álldogált. Talán ki is nevetett, hogy nem vettem észre. Egyetlen farok csapással iramodott a mélységbe. Nem szökés volt ez, méltóságteljes odébbállás csupán. Miért is nem voltam kitartóbb? – mérgelődtem. Alig vártam a folytatást. Csakhogy mást akart a Duna. Hosszabb, zavaros áradás következett. Így nem mérkőzhettünk jó ideig. Aztán pedig jött az igazi tél, az én csukám valószínűleg beljebb húzódott. A fában mindenesetre nem mutatkozott. Most azonban ismét csukázni való idők járnak és különben is három a magyar igazság…

Írta és fényképezte: Bokor Károly