Horgásztúra a fjordok közt

Rövid idővel ez előtt egy ízben már horgásztam Norvégiában. Még szinte haza sem értem, amikor a fjordok országába már szerettem volna visszamenni. Így nem sokat haboztam a kora tavasszal, mikor váratlanul lehetőséget kaptam egy újabb túrára. A felálló csapat hét főből állt, és kemény dologra adtuk a fejünket, autóval indultunk neki az útnak. Az első kétezer kilométer simán ment, majd a derék autó generátora megadta magát. Néhány percig tanácstalanul álldogáltunk a májusi éjszaka fagypont alatti hőmérsékletében. Hegyek közt jártunk, mélyen Norvégiában, így nem csodálkoztunk, hogy még egy kis hóesés is kísérte az autómentős ügyeinket. Szerencsére minden megoldódott, egy fél nap késéssel és elég rendesen elfáradva, de megérkeztünk a szálláshelyünkre. A kipakolás után azonnal elsétáltunk az alattunk nyújtózkodó kikötő irányába. Szemügyre vettük a kis üdülőfalunkat. A házunkkal szemben egy völgyben is festői patak kígyózott a tenger felé, a látvánnyal igazán elégedettek lehettünk.

Az első pihenő után természetesen azonnal horgászni szerettünk volna, de amikor ismét megpillantottuk a tengert, egy cseppet inunkba szállt a bátorságunk. Alaposan beöltözve eleinte csak toporogtunk a kikötőben, szőttük a tervet, hogy miként is fogjuk meg az első tőkehalainkat. Ami messziről elviselhető hullámzásnak látszott, az közelebbről, a csónakok belsejéből már elég ijesztőnek tűnt. Fel-felemelt bennünket a hullám dombja, majd rögtön csusszantunk lefelé a völgybe. Amint azonban egy kicsit megszoktuk a mozgást, nekivágtunk a nagy öblünk belsejének. Nem a nyílt tenger felé, hanem a félkör alakban magasodó hegyek irányába fordítottuk a csónakok orrát. Én, mint hajós szempontból öreg róka, a kisebb csónak vezetését választottam, és további biztonsági intézkedésként eleinte a két hajónk együtt is mozgott. Néhány kilométer megtétele után már egy kicsit csillapodott a víz mozgása, a hegyek takarásában szinte kisimult a felszín, ezért lassultunk, majd meg is álltunk. Az első pilkerek a csónakok mellett máris a vízbe csobbantak, és nem kis izgalommal kezdtük emelgetni őket.

Csapatunkban néhányan először ízlelgették a meglehetősen mélyen gyakorolható, tengeri horgászatot. Mások néhányszor, vagy, mint Józsi barátunk, akár tucatszor vallatták már a Norvégia halait. A tapasztaltak útmutatása alapján mindenki nehéz bottal, hatalmas orsóval és persze jó hosszú zsinórral horgászott. Ami itt még inkább rendhagyó, az a fémtestű műcsalik, a pilkerek súlya. Ezek leginkább kétszázötven grammtól kezdődnek, de a száz méternél is nagyobb mélységekben a fél kiló körüliek használata jellemzőbb. Sokan szeretnek a pilkerek fölé kisebb nagyobb „legyeket” is kötni, és ha jól kapnak a halak bizony gyakori, hogy több darabot is foghatunk egyszerre. Én leginkább csak egy műcsalit szeretek használni, mert így sokkal pontosabb lentről minden információ. Ugyanis nagyszerűen lehet érzékelni a hal kapását, ráütését a pilkerre, bármilyen gorombának is tűnik a felszerelés. A csuka, vagy a süllő, pergető kapásához hasonló biztonsággal és izgalommal azonosíthatjuk a tőkehalak támadásait is.

Nem is kellett nagyon sokat várnunk az első hal bejelentkezésére. István barátunk kiáltotta boldogan, hogy megvan, megvan, valami rávágott a vasra. Persze, hogy egy kemény tőkehal volt, mely egyből helyre tette kissé tépázott önbizalmunkat. Önfeledt horgászat kezdődött. A nagyobb csónakban apa és fia páros, egy vagabund doktor, és egy ezermester, műszaki zseni várta a halakat és természetesen közben jókedvűen ugratták egymást. A mi hajónkban István, az autók professzora, valamint Józsi, az ismert horgászcikk kereskedő, és jómagam alkottunk a halakra veszélyes triót. A halak pedig, ha nem is túlságosan könnyen, de beindultak. Valamivel később már örömmel fényképeztem Pisti és Józsi fogásait egyaránt. Az én halaim is megjöttek, ám számomra a tőkehalfélék fogásával egyenrangú örömöt jelentett barátaim mosolygó arca, amivel fogásaikat nyugtázták.

A legemlékezetesebb fogásélményem a kirándulásunk vége felé örvendeztetett meg. Minden rosszban van valami jó – tartja a mondás, és valóban gyakran így is van. Történt, hogy egyszer csak rendetlenkedni kezdett a csónakmotor sebességváltója. Norvég házigazdánk egy német fiúra bízta a javítását, és az igazi tengeri medve fickó, a motor újraélesztése közben meginvitált egy igazán profi, mélytengeri horgászatra. A környéket jól ismerő, segítőkész horgászt ismerhettünk meg a személyében. Az ő tanácsára új helyeket és hatalmas mélységeket is bepróbáltunk. Meglepetésemre ekkor jött a cápa, és hírnevéhez méltó keménységgel kapott is, és küzdött is a zsinór végén. A szépségdíjas villás farkút hamar és kíméletesen engedtem vissza a birodalmába.

A napjaink egyébként, mint mindig a szép kirándulásokon nagyon gyorsan teltek. Egy kis nézelődésre a hangulatos félszigeten azért jutott időnk. Megdöbbenve láttuk a tenger szélén a néhány hónappal előttünk pusztító cunaminak a nyomait. Számtalan házat, csónakházat tört porrá a szélvihar, és a kiemelkedő hullámok ereje. Mint a helybéliek elmondták a természet nagyritkán kimutatja, hogy mekkora ereje van, hogy ne feledjék tisztelni az elemeket a tenger szélén élők. Bizony csúnyán tönkretett házakat, de más irányba fordulva idillien szép képeket is láthattunk.

Mind a heten ismét megtapasztalhattuk, hogy Norvégiát nemcsak a gazdag fogás lehetősége miatt, hanem feledhetetlen szépségű fjordos mesevilága, kék tengere, és gyönyörű tájai miatt is érdemes meglátogatni.

A hosszú autózásunk fáradalmait is feledtette a sok gyönyörű látnivaló. Már az utazás közben éreztük, hogy a kisebb és nagyobb völgyekben surranó vizek, a havas hegycsúcsok, a gleccserek, emléke mind örökre velünk marad. És bár erről nem beszéltünk, de biztosan velünk marad a vízen ringó csónakunk képe is, mert nagyszerű volt jó hangulatban, jó barátokkal együtt várni az izgalmas kapásokat.

Írta és fényképezte: Bokor Károly